Az ismeretség az általános iskola második osztályában kezdődött, de igazi barátság a felső tagozatban alakult ki közöttünk. Mind a ketten csendes, kissé visszahúzódó gyerekek voltunk, azonban, ha egymás mellé kerültünk (pl. az iskolapadban), akkor rosszak is tudtunk lenni. Sokat viccelődtünk, hülyéskedtünk, nevettünk, kiélveztük a boldog diákévek minden percét. Feri nevelőotthonos volt, pár hétvégén eljöhetett hozzánk, s volt, hogy én is bemehettem a nevelőotthonba.
Az általános iskolai ballagás után váltak útjaink ketté, én Makón tanultam tovább, kollégista lettem. Úgy emlékeztem, hogy ő Szentesen a Barthában tanult tovább dísznövénykertésznek, de mint utóbb megtudtam, ez valamiért nem sikerült, s a nevelőotthonban maradt még pár évig. A középsuli elvégzése után összefutottunk néhányszor Szentesen, a kilencvenes években az OTP-vel szembeni önkormányzati lakásban lakott apukájával és húgával. Néhányszor cseréltünk kazettát, CD-t, de gyakorlatilag nagyon ritkán találkoztunk. Akkortájt nem is tudatosult bennem, hogy egy nevelőotthonban nevelkedett gyermeknek mennyivel nehezebb a felnőtté válás folyamata, az önálló élet elkezdése…
Később tudtam csak meg, hogy elhunyt. Sohasem beszélt betegségéről. Nővérétől, Erzsitől tudtam meg, hogy szívbeteg volt, s hogy akkora volt a baj, hogy csak egy szívtranszplantáció segíthetett volna. Feri 2004 januárjában halt meg a szentesi kórházban. Különös, hogy ezekben az években én is sokat betegeskedtem – talán az lehetett az oka annak, hogy nem nagyon kerestük egymást, talán mert mindkettőnknek „megvolt a maga baja”.
Voltam kint Feri sírjánál a szentesi Kálvária temetőben, vittem rá koszorút. Ha vissza lehetne tekerni az idő kerekét, akkor pár helyzetben én is máshogyan cselekednék.
Legjobb barátomra, Dávid Ferire emlékezem ezekkel a sorokkal.
„A barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen.”
(Márai Sándor)
