Purgel Zoltán vagyok, a „Szegvári képek, szegvári emlékek” portál és Facebook csoport alapítója és szerkesztője. Szegvár a szülőfalum, az otthonom, az emlékeim és életem egyik legfontosabb része.
A „Szegvári képek, szegvári emlékek” oldal és Facebook-csoport szerkesztőjeként 2019. augusztus 22-én indítottam útjára ezt a kezdeményezést. Azért hoztam létre, mert hittem és ma is hiszem, hogy Szegvár múltja, az itt élő emberek történetei, a régi épületek, az egykori utcák, az iskolai emlékek, a családi fényképek és a hétköznapok apró pillanatai mind-mind megérdemlik, hogy fennmaradjanak az utókor számára.
Ez a csoport nem csupán fényképek gyűjteménye. Közös emlékezetünk otthona, ahol mindenki hozzáadhat valamit ahhoz a történethez, amelyet együtt írunk Szegvárról. Egy régi fénykép, egy megsárgult dokumentum, egy felidézett történet vagy akár néhány személyes mondat is olyan emlékeket hozhat vissza, amelyek talán már csak kevesek szívében élnek.
Huszonhárom év Szegvár szolgálatában
2002-től 2025-ig fényképezőgéppel a kezemben igyekeztem megörökíteni szeretett szülőfalum életét. Embereket, eseményeket, ünnepeket, hétköznapokat, a természet szépségeit, a falu változásait és olyan pillanatokat, amelyek akkor talán teljesen hétköznapinak tűntek. Sokszor éppen ezek a hétköznapi pillanatok válnak az idő múlásával a legértékesebbé. Egy arc, amelyet ma még jól ismerünk, húsz év múlva talán már csak egy fényképről köszön vissza. Egy régi ház, egy utcarészlet, egy közösségi esemény vagy egy mosolygó gyermek képe pedig egyszer olyan emlékké válhat, amelyhez valaki könnyes szemmel tér vissza. Mindig úgy gondoltam, hogy ami ma természetes része az életünknek, az néhány évtized múlva már történelem lehet. Ezért fényképeztem. Nem azért, mert mindenáron a pillanat középpontjában akartam lenni, hanem azért, mert szerettem volna, ha a pillanat megmarad.
Sajnos 2025-ben ez a munkám megszakadt. Olyan konfliktusok és méltatlan helyzetek alakultak ki köztem és a helyi faluvezetés között, amelyek következtében befejeztem a szegvári események riportfotózását. Ez számomra nem egyszerűen egy tevékenység lezárását jelentette, hanem egy hosszú, több mint két évtizedes korszak fájdalmas végét. Nemcsak a fényképezést hagytam abba. Egy olyan ügytől kellett eltávolodnom, amelybe rengeteg időt, munkát, energiát és szeretetet fektettem. Úgy éreztem, mindaz, amit hosszú éveken át Szegvárért tettem, nem kapta meg azt a megbecsülést, amelyet megérdemelt volna. A legfájdalmasabb mégis az, hogy az idő nem áll meg. Az elmaradt fényképek nem készülhetnek el utólag. A meg nem örökített pillanatok elvesznek, és velük együtt a jövő nemzedékei is szegényebbek lehetnek néhány fontos emlékkel. Ezt különösen nehéz elfogadnom, hiszen pontosan tudom, milyen pótolhatatlan értéket jelentenek a múlt képei.
Mindezek ellenére a Szegvár iránti szeretetem nem múlt el. Ami fájdalmat okozott, az sem tudja kitörölni belőlem az itt töltött évek emlékeit, az embereket, a történeteket és azt a rengeteg szépséget, amelyet a fényképezőgépemmel megörökíthettem.
Gyermekek, akik azóta felnőttek
2004 és 2024 között a Kurca-parti Óvodában és a Szegvári Forray Máté Általános Iskolában is sok-sok gyermek életének fontos pillanatait örökíthettem meg. Óvodai csoportképek, iskolai osztályfotók, műtermi portrék, évzárók, Mikulás-napok, farsangok, ballagások és megannyi közös esemény emlékei kötnek ehhez a két intézményhez. Az évek során gyermekek ezreiről készítettem fényképeket. Sokan közülük ma már felnőttek, dolgozó emberek, családanyák és családapák. Talán már a saját gyermekeiknek mutatják azokat a képeket, amelyeken egykor ők álltak az óvodai csoportban vagy az iskolai osztályban. Számomra ezek a fényképek soha nem csupán megrendelések vagy elvégzendő feladatok voltak. Ismertem a helyszíneket, kötődtem az intézményekhez, és különösen közel állt hozzám az a világ, amelyben a gyermekek őszinte mosolya, kíváncsisága és önfeledt öröme a mindennapok része volt.
Mindkét intézményhez személyes emlékek is fűznek, hiszen egykor magam is Szegvár gyermekeként jártam az óvodába és az iskolába. Ezért is jelentett nekem különösen sokat, hogy később fényképeimmel én is hozzájárulhattam ezeknek az éveknek a megőrzéséhez. A feladatot nem profitorientált vállalkozásként, hanem szeretettel végzett önkéntes szolgálatként éltem meg. A gyermekek iránti szeretet és a szülőfalumhoz való kötődés volt az, ami újra és újra arra ösztönzött, hogy ott legyek, fényképezzek, és megőrizzem azokat a pillanatokat, amelyek egy család számára később felbecsülhetetlen értékké válhatnak.
A vezetőváltásokat követően azonban mindkét intézménnyel megszakadt az együttműködésem. A történteket méltatlannak és fájdalmasnak éltem meg, különösen azért, mert úgy éreztem, a korábbi húsz év munkája, támogatása és együttműködése nem kapta meg a kellő tiszteletet. Meggyőződésem szerint a döntések hátterében politikai nyomásgyakorlás is szerepet játszott. Nehéz volt elfogadnom, hogy egy olyan tevékenység ért véget, amelyet szívből végeztem, és amelyhez ennyi személyes emlék kötött. Mégis, ha ma visszatekintek erre a két évtizedre, nem a konfliktusokat szeretném elsősorban felidézni, hanem a gyermekek arcát, a mosolyokat, az ünnepségeket és azt a sok szép pillanatot, amelyet sikerült megőriznem. Mert végső soron ezek a képek nem rólam szólnak. Hanem róluk. A szegvári gyermekekről, a családokról, az együtt töltött évekről és egy közösség életének apró, mégis fontos részleteiről.
A fényképezés öröme és elismerései
A fotózás számomra mindig több volt egyszerű képkészítésnél: a világ megfigyelése, a pillanat megértése és annak megőrzése, amit talán más észre sem vesz. Hazai és külföldi fotópályázatokon több alkalommal értem el sikereket. Különösen kedves emlék számomra, hogy a National Geographic nemzetközi fotópályázatának zsűrije az egyik tiszavirágokról készített természetfotómat beválasztotta „A legjobb száz magyar természetfotója” közé. Két alkalommal önálló fotókiállításom is volt Szegváron, emellett mintegy tizenhat fotópályázat szervezésében és zsűrizésében működtem közre. Tagja vagyok a Magyar Újságírók Országos Szövetségének és fotóriporter szakosztályának. 2022-ben jelent meg a „Szegvári képek – 100 szegvári fotó” című könyvem. Ezt a kötetet is a szülőfalum iránti szeretet és az a meggyőződés hívta életre, hogy Szegvár értékeit érdemes képekbe, lapokba és maradandó emlékekbe rendezni.
Minden szakmai elismerésnek örülök, de talán még ennél is többet jelent számomra, amikor valaki felismer egy régi fényképen egy nagyszülőt, egy egykori osztálytársat, egy régi otthont vagy saját gyermekkora egy darabját. Amikor egy kép láttán valaki azt mondja: „Emlékszem rá… Ott voltam én is…” Ilyenkor érzem igazán, hogy miért volt érdemes fényképezni.
Több mint százezer megmentett emlék
Az évek során egyre világosabbá vált számomra, hogy nemcsak a jelen pillanatait kell megörökítenünk, hanem a múlt már meglévő emlékeit is meg kell mentenünk. Ezért kezdtem el régi szegvári fotográfusok analóg filmarchívumainak feldolgozásával foglalkozni. Olyan negatívok, régi fényképek és dokumentumok kerültek a kezembe, amelyek között évtizedek óta őrzött, sokszor már alig ismert történetek rejtőztek. Lucz Ferenc, Kőrösi Lajos és Mészáros Jánosné szegvári fotográfusok analóg fotóarchívumának feldolgozása önmagában mintegy 6650 munkaórát vett igénybe. Emellett a Szegvári Falumúzeum és a Művelődési Ház fényképanyagának feldolgozásában is részt vállaltam. Ezekkel a munkákkal több mint százezer régi fényképet sikerült digitalizálni és megmenteni az utókor számára.
Hatvanezer? Százezer? Ennél is több apró történet, arc, család, épület, ünnep és hétköznap. Egy egész település emlékezete, amely nélkül sokkal kevesebbet tudnánk arról, hogyan éltek előttünk a szegvári emberek. Számomra ezek a képek nem egyszerűen digitalizálandó állományok. Minden egyes negatívban ott rejlik valakinek az élete, egy család története, egy közösség emléke. Lehet, hogy a képen szereplő ember nevét ma már csak néhányan ismerik, de attól még az élete, a mosolya, az egykori jelenléte fontos része volt Szegvár történetének.
A régi fényképek megmentésével olyan embereknek is emléket állítunk, akik talán soha nem gondolták volna, hogy egyszer az utókor érdeklődésének középpontjába kerülhetnek. Ezt a hatalmas munkát önkéntesként, ellenszolgáltatás nélkül végeztem. Nem anyagi hasznot kerestem benne, hanem azt szerettem volna, hogy ezek az értékek ne vesszenek el, ne enyésszenek el a fiókok mélyén, és ne semmisüljenek meg az idő múlásával. Azért vállaltam mindezt, mert lokálpatriótának tartom magam. – „Mert itt születtem, ez a hazám”, itt nőttem fel, és úgy érzem, tartozom annyival a szülőfalumnak és az előttünk élő nemzedékeknek, hogy megpróbálom megőrizni mindazt, amit ránk hagytak.
Egy hely, ahol a múlt tovább élhet
A „Szegvári képek, szegvári emlékek” kezdeményezés mellett a Szegvárikép portál megálmodója és megvalósítója is én voltam. Azért hoztam létre, hogy a hatalmas, több mint százezer képből álló archívum ne kizárólag egy közösségi oldalhoz kötődve legyen elérhető, hanem egy önálló, Facebooktól független felületen is fennmaradjon. A közösségi oldalak változhatnak, átalakulhatnak, egyszer akár meg is szűnhetnek. Egy jól megőrzött, rendszerezett digitális archívum azonban hosszú távon is lehetőséget adhat arra, hogy a jövő nemzedékei megismerjék Szegvár múltját. Az a célom, hogy ezek a fényképek ne csupán ma legyenek elérhetők, hanem évtizedek, sőt nemzedékek múlva is. Hogy az unokák és dédunokák is megtalálhassák rajtuk nagyszüleiket, egykori otthonaikat, iskoláikat, azokat az utcákat és tereket, amelyek között a családjuk története kibontakozott.
Szeretném, ha egyszer majd valaki, aki még meg sem született, megnyitná ezt az archívumot, és rácsodálkozna arra a világra, amelyben a dédszülei éltek. Ha egy régi fényképen felismerné a családja történetének egy darabját. Ha a képek segítségével közelebb kerülne Szegvárhoz, a gyökereihez és azokhoz az emberekhez, akik előtte jártak ezen az úton. Talán ez a legszebb, amit egy fényképnek kívánhatunk: hogy akkor is meséljen, amikor az alkotója, a képen szereplő emberek és az egykori világ már rég a múlté. Vigyázzunk együtt Szegvár múltjára, mert ha mi nem őrizzük meg, lehet, hogy egyszer már senki sem tudja elmesélni.
Mindenkinek szívből kívánok kellemes múltidézést, örömteli emlékfelidézést!
Kívánom, hogy a régi fényképek nézegetése közben minél többen találkozzatok újra rég nem látott arcokkal, kedves ismerősökkel, egykori barátokkal, és idézzétek fel életetek szép, megható vagy éppen mosolyt csaló pillanatait. Legyen ez az oldal egy olyan közös otthon, ahol a múlt újra életre kel, ahol az emlékek összekötnek bennünket, és ahol minden régi fénykép egy újabb történetet mesél el Szegvárról – mindannyiunk Szegváráról. Mert amíg emlékezünk, addig a múltunk is velünk él.
Tisztelettel: Purgel Zoltán
