Tegnap volt a Magyar Hősök Emléknapja, amely minden év május utolsó vasárnapján van. A hazáért életüket áldozó katonák és civilekre emlékezünk ezen a napon.
Régen, a háborúk idején a családok hosszú hónapokon, sőt éveken át vártak szeretteik hazatérésére. A testvérek különösen nehéz szívvel gondoltak egymásra, hiszen nem tudhatták, viszontlátják-e még egymást. Minden levél, minden hír reményt adott nekik, és minden nap azzal a vággyal telt, hogy egyszer újra együtt lehessen a család.
Az alábbi kettő apróhirdetés 1945. február 25-én jelent meg a szentesi Magyar Alföld újságban, Purgel Pál szegvári kocsmáros adta fel. Pali bácsi apai nagypapám, Purgel József testvére volt. Keresték egymást, várták haza a háborúból testvéreiket, biztos vagyok benne, hogy minden nap a szülői nádfedeles kis parasztház ablakából figyelték az utat, hátha feltűnik a messziről érkező katona alakja.
A mi családunk mindig összetartó volt, mindig tudtuk, hogy mi van a másikkal. Amikor nagynéném, Ternai Jánosné összehívta a családot, alig fértünk el a Castellum Étteremben, olyan nagy család voltunk. Minden családban van valaki, aki csendben, különösebb elismerés nélkül összetartja a családot. Nálunk „nénnye” (Ternai Jánosné Purgel Irén) volt az, aki figyelt a többiekre, aki békét teremtett a viták után, aki emlékeztetett a közös családi ünnepekre és aki mindig tudta, mikor van szüksége valakinek egy kedves szóra vagy segítségre. Ő volt az, aki összegyűjtötte a rokonokat, ápolta a kapcsolatokat, és gondoskodott arról, hogy a családtagok a nehéz időkben is számíthassanak egymásra.
Sajnos „nénnye” 2 évvel ezelőtti halála után a mi családunk „darabokra esett”, azóta senki sem tud a másikról, azóta többen összevesztek egymással, folyik a harc az örökségért… Unokatestvérek, akik egykor együtt nőttek fel és támogatták egymást, hirtelen ellenfelekké váltak politikai és anyagi okok miatt – engem például az egyik unokatesóm azért nem köszönt meg születésnapomon, mert „nehogy a polgármester megtudja”.
Purgel Pali bácsi és testvérei 81 évvel ezelőtt várták haza egymást a háborúból, szerencsére mindenki „hazajött”. Sokszor gondolok arra, hogy ha „nénnye” csak 1 percre feltámadna, vajon most mit mondana…