2026. október 23.

Ha visszatekintek az eddigi életemre, látom, hogy mennyi minden történt velem, mennyi emberrel találkoztam, és mennyi olyan ügy mellett álltam ki, amelyet fontosnak éreztem. 

Tegnap este a Szeged TV Körút című műsorában lehetőségem nyílt arra, hogy egy kicsit megálljak, visszatekintsek, és meséljek mindarról, ami az elmúlt évtizedekben meghatározta az életemet. Az újságírásról, a fotózásról, Szegvárról, a régi emlékek megmentéséről, az önkéntességről, a betegekért végzett munkámról és a közéleti szerepvállalásomról. De valójában ennél sokkal többről is szó esett: arról, hogy mit tartok fontosnak az életben, és milyen értékekhez szeretnék ötvenévesen is hű maradni. 

Köszönöm a Szeged Televíziónak és Márok Tamás műsorvezetőnek a lehetőséget, a figyelmet és az őszinte, tartalmas beszélgetést! 

Az utóbbi időben egy másik, számomra különösen kedves mérföldkőhöz is elérkeztem. A Facebook-profilom követőinek száma szinte észrevétlenül, csendben átlépte a 25 ezret. Amikor erre gondolok, nem csupán egy számot látok. Hanem 25 ezer embert, akik közül sokan talán évek óta figyelemmel kísérik a munkámat, a gondolataimat, a fényképeimet, az örömeimet és a küzdelmeimet. Vannak, akikkel személyesen ismerjük egymást, másokkal talán soha nem találkoztam, mégis összeköt bennünket valami: az érdeklődés, a közös értékek vagy egy-egy történet, amely megérintett bennünket. 

Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy az ember életében nem csupán az számít, mit ért el, hanem az is, hogy mit adott másoknak, milyen nyomot hagyott maga után, és képes volt-e megőrizni önmagát a nehézségek közepette is. 

Ötvenévesen már tudom, hogy az idő múlását nem állíthatjuk meg. De talán megőrizhetünk valamit abból, ami igazán fontos: az emlékeinket, az emberi kapcsolatainkat, az értékeinket és a becsületünket. Én a magam eszközeivel mindig erre törekedtem: fényképekkel, történetekkel, közösségi munkával és azzal, hogy igyekeztem kiállni azokért az ügyekért, amelyekben hittem. 

Az életünk végén talán nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy hányan ismertek bennünket, hanem az, hogy maradt-e utánunk valami, ami másoknak is értéket jelent. Én még sok mindent szerettem volna és szeretnék tenni.

A rendszerváltás után (a 90-es években) ígéretesnek tűnt az ingyenes terjesztésű reklámújságok piaca, hiszen ekkortájt még nem voltak elterjedve az Internetes hirdetések, a lakosság nagy része ezekből az újságokból tájékozódott. Felismertem az ebben rejlő lehetőségeket, s 1995 nyarán megalapítottam a Tuti Tipp újságot. Az első lapszám 1995. augusztus 18-án jelent meg, A4-es oldalméretben, Szegváron, postaládába történő terjesztéssel, mindössze 1500 példányban. A helyi hirdetőknek mi kínáltuk a leghatékonyabb és legalacsonyabb költségű hirdetési lehetőséget, ráadásul lapunk (a többi újsággal ellentétben) postaládákba volt terjesztve. Ezekben az években a Szuperinfó hálózat volt a piacvezető Magyarországon, nekik volt a legnagyobb hálózatuk, a legnagyobb összpéldányszámuk.

1996-ban már volt olyan lapszám, amely 4 oldalon jelent meg, s elindult a Mindszenten megjelenő Tuti Tipp is 2200 példányban. Év végén már a Szegvári és a Mindszenti Tuti Tipp már összevontan jelent meg, 1997. januártól pedig Mártélyon, márciustól további környező településeken is megjelent: Fábiánsebestyénen, Derekegyházon, Nagymágocson és Nagytőkén. 1997. szeptemberben az egyik számunk „próbaképpen” színes nyomtatásban jelent meg, ez akkoriban „nagy szám” volt, hiszen a konkurens újságok mindegyike egy-két színű nyomtatással készült. Időközben lett más üzleti érdekeltségem is Szegváron (pl. a Mega Videotéka), így a saját üzleti hirdetéseim is megjelenhettek a reklámújságban. Pár alkalommal előfordult, hogy – nem szalonképesen fogalmazva – „visszanyalt a fagyi”, ugyanis volt amikor annyira megtelt az újság hirdetésekkel, hogy a saját üzleteim hirdetésének már nem maradt hely – így hirdetéseim kimaradtak a saját újságomból.

1998 tavaszától negyedévente megjelent egy különszám is, nagyobb „újság” formátumban. Az újságban megjelentek reklámriportok, színes hírek, viccek, szórakoztató tartalmak, programajánlatok, rejtvények, aktuális névnapok, a Munkaügyi Központ állásajánlatai, stb. Ez év őszétől pedig tovább bővült a lap megjelenése Csongrád környéki településekkel: Csanytelekkel, Tömörkénnyel, Felgyővel.

Az újság életében a következő mérföldkő 1999. július 10-én következett be, ekkor már 32.000 példányban, nagy formátumban, színes nyomtatásban jelent meg a lap Tuti Tipp Extra néven a következő településeken: Szentes, Csongrád, Kunszentmárton, Mindszent, Szegvár, Nagymágocs, Fábiánsebestyén, Derekegyház, Nagytőke, Csanytelek, Tömörkény, Felgyő, Árpádhalom, Eperjes, Tompahát, Bokros, Mártély, Cserkeszőlő. A megnövekedett példányszám miatt keresnem kellett egy nagyobb kapacitású nyomdát: az újságot ettől kezdve a Szuperinfó nyomdája készítette Békéscsabán.

Több nyomdával is kapcsolatban álltam, a kezdetekben a szentesi Kvirtek Nyomdász Bt. nyomtatta a lapot, 1997-től a hódmezővásárhelyi Norma Nyomdász Kft, 1999-től pedig a békéscsabai Hungária Infó nyomda. A lap grafikai tervezését, tördelését én végeztem, én voltam a főszerkesztő, a szerkesztőség Szegváron a Mindszenti úti Mega Videotékában működött.

A Tuti Tipp sikerét jól tükrözi, hogy a kisebb vállalkozások mellett egyre több multi cég, autószalon, közüzemi szolgáltató lett hirdetési partnerem.

2000-ben megromlott egészségi állapotom miatt már nem tudtam kellőképpen ellátni az újság kiadásával kapcsolatos napi feladatokat: hirdetésszervezés, tördelés, nyomdai előkészítés, nyomdából elszállítás, kiszállítás a terjesztőhálózatnak, terjesztés ellenőrzése, stb. Úgy döntöttem, hogy a lapot megszüntetem, az utolsó szám 2000. decemberben jelent meg, a címoldalon az alábbi búcsúzó írással:

6. évfolyam, 136. szám. Öt és fél évvel ezelőtt indult útjára a Tuti Tipp reklámújság. Most a Tisztelt Olvasó a 136. lapszámot tartja kezében.
136 év semmiség a Föld történetében, 136 km/h csekélység egy sugárhajtású repülőgépnek, 136 pofon semmiség Kokónak, 136 méter apróság a Balaton-átúszásban, 136 oldal a Bibliában néhány gondolat csupán, 136 millió még nem elég egy miniszter budai luxusvillájához…
Ez a szám azonban csodálatos egy lap életében. Hosszú idő volt, míg 136 lapszámot elkészítettünk. Több tucat kolléga, levilágító, futár, montírozó, favágó, nyomdagépmester, fuvaros dolgozott rajta több mint öt éven át, hogy Önökhöz mindig időben eljusson a Tuti Tipp.
Ez idő alatt több mint másfélmillió példányszámban, közel tízezer hirdetés jelent meg.
Reméljük, hogy örömmel fogadták lapunkat, és sok értékelhető és hasznos információt találtak benne.
Végszóként szeretnénk minden kedves Olvasónknak Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Új Esztendőt kívánni!

Purgel Zoltán főszerkesztő

Szegvár, 2000. december 18.

Eddigi életem során fotóim több alkalommal szerepeltek neves fotókiállításokon, s több alkalommal díjazták képeimet. A legnagyobb elismerés számomra, hogy a National Geographic természetfotó pályázatán az egyik tiszavirágos képem bekerült a „100 legjobb magyar fotó” közé. Úgy érzem, hogy a fotográfia iránti elkötelezettségem egy életre szól…

2026. május 28-án ötven éves lettem. Az én életemben nem is olyan különleges szám ez, mégis óhatatlanul megálltam egy pillanatra, s visszanéztem, emlékeket idéztem fel, arcokat kerestem a múltban, végig gondoltam, hogy kik maradtak mellettem, és kik azok, akik már „igazoltan vannak távol”, akiknek már csak az emléke él bennem.

Ötven évesen valamire egészen biztosan rájöttem: az életben semmi sem biztos, semmire sincs garancia. Egyetlen dolgot tudhatunk bizonyosan, hogy egyszer mindannyian meghalunk, minden más bizonytalan. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, nem tudhatjuk, meddig maradhatnak mellettünk azok, akiket szeretünk. És azt sem tudhatjuk, hogy akit ma a barátunknak nevezünk, tíz vagy húsz év múlva is ugyanúgy fog-e ránk tekinteni.

Az ember fiatalon még azt hiszi, hogy vannak dolgok, amelyek örökre szólnak. A barátság, a bizalom, az adott szó, egy kézfogás, a közösen átélt emlékek. Azt gondoljuk, hogy ha valakivel együtt nőttünk fel, együtt nevettünk, együtt éltünk át nehéz időszakokat, akkor az a kapcsolat valami különleges, elpusztíthatatlan kötelék. Aztán telnek az évek és az élet lassan megtanít bennünket arra, hogy ez nem mindig van így.

Akik már csak az emlékeimben élnek

Vannak barátaim, akiknek már nem mondhatom el, mi történt velem az elmúlt években. Nem hívhatom fel őket, nem ülhetünk le beszélgetni, és nem kérdezhetem meg tőlük, hogyan látják mindazt, amit az élet „elénk sodort”.

Dávid Feri az iskolai éveim barátja volt. Azoké az éveké, amikor még előttünk állt az egész élet, amikor a jövő végtelenül távolinak, a lehetőségek pedig szinte korlátlannak tűntek. Akkor még nem tudtuk, milyen utakra visz majd bennünket az élet, milyen emberekké válunk, és milyen veszteségekkel kell egyszer szembenéznünk. Az ember az iskolai barátságokra különös szeretettel gondol vissza, talán azért, mert azokban még ott van valami a fiatalság ártatlanságából. Azokban az emlékekben még nem számít a rang, a beosztás, a pénz vagy a hatalom, csak az számít, hogy együtt voltunk, ismertük egymást, és részei voltunk egymás életének. Dávid Feri már 22 éve nincs közöttünk, nekem azonban az emlékeimben továbbra is helye van.

Ahogyan Uri Zoltánnak is. Zoli 10 évvel ezelőtti elvesztését nehéz néhány mondatba sűrítenem, mert ez egy darab a saját múltamból is: egy közös történet, egy korszak, közös névnapok, közös születésnapok. Zoli barátom csendben hordozta a terheit, története sokkal több volt annál, mint amit kívülről láthattunk. Egy olyan srác volt, aki érzett, gondolkodott, szeretett és küzdött – gyakran láthatatlan harcokat vívva. Emléke nem csupán a fájdalomról szól, Ő volt az, aki a maga módján jelen volt az én életemben is: egy pillantásban, egy mondatban, egy közös csendben. Az életét nem az határozza meg, ahogyan véget ért, hanem mindaz, ami addig történt – a gondolatai, a kapcsolatai, az érzései. Azok a részek, amelyeket ismertünk, és azok is, amelyeket talán sosem fogunk teljesen megérteni.

Amikor az egyik barátot „megszédíti” a hatalom…

50 év alatti életem legnagyobb csalódása az volt, amikor az az ember, akit a barátomnak hittem, minden előzmény nélkül egyszer csak idegenné és ellenségessé vált. Saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen észrevétlenül megváltozhat egy ember körül a világ, amikor hatalom kerül a kezébe, amikor mások sorsa fölött dönthet, és amikor lassan olyanok veszik körül, akik már nem az embert látják benne, hanem a tisztséget, a befolyást és a hatalmat. Ilyenkor talán ő maga is elhiszi, hogy több lett másoknál, miközben lassan elveszítheti azt, ami egykor igazán értékessé tette: az emberségét, az őszinteségét és azokat a kapcsolatokat, amelyek még nem az érdekekről, hanem a valódi barátságról szóltak.

Nem tudom, hogy a hatalom változtatja-e meg az embereket, vagy csupán felszínre hozza azt, ami korábban is ott volt bennük. Azt azonban megtapasztaltam, hogy a hatalom és az emberi kapcsolatok különös, olykor kegyetlen próbának vethetik alá a barátságot.

Vannak mondatok, amelyek talán természetesnek tűnnek, amikor kimondják őket egy ünnepen, egy pohárköszöntőben vagy egy meghitt pillanatban. Az ötvenedik születésnapján az az ember, akit a barátomnak hittem, a testvérének nevezett, egy hónappal később pedig kirúgott a pozíciómból, majd egy évvel később az én 50. születésnapomra – kapcsolatai révén – bírósági pert „rendelt meg”. Nem csupán a történtek fájtak, nem pusztán az, hogy elveszítettem valamit, amit az életben a legjobban szerettem csinálni, amely az önkéntes munkám egy fontos időszakához tartozott, hanem az is, hogy mindezt egy olyan embertől kellett megélnem, akiben korábban barátot láttam – talán ez volt az igazi veszteség.

Elveszett barátságok

Különösen fájdalmas megtapasztalni, amikor olyan emberek távolodtak el tőlem, akikkel évtizedeken át osztoztunk örömökben és gondokban, köztük volt olyan barátom is, akivel egy utcában nőttünk fel.

Talán mások véleménye fontosabbá vált számukra annál, mint amit az évek során személyesen tapasztaltak velem kapcsolatban. Talán olyan történeteket hallottak, amelyek után már nem érezték szükségét annak, hogy engem is meghallgassanak. Fájó, amikor valaki, akivel közös múltunk van, már nem a saját emlékeiben, hanem mások szavaiban keresi a választ arra, milyen ember is vagyok valójában.

A politika pedig különösen kegyetlenül tud beférkőzni az emberi kapcsolatokba: képes falakat emelni olyan emberek közé, akik korábban megtalálták egymásban a közös hangot. Ilyenkor nem is mindig a barátság elvesztése fáj a legjobban, hanem az, hogy a másik már nem tartott engem annyira fontosnak, hogy meghallgassa az én véleményemet, az én álláspontomat. És talán sosem tudjuk meg, hány kapcsolatot menthettünk volna meg egyetlen őszinte beszélgetéssel. Mert az igazi barátság nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk, hanem azt, hogy a különbségeink, a külső vélemények és a politikai nézetek ellenére is megadjuk egymásnak a tiszteletet és a lehetőséget, hogy elmondhassuk az igazunkat.