A legféltveőrzöttebb családi filmfelvételből közlök most egy rövidebb részt, amelyet Musa Sanyi bácsi 1978 tavaszán örökített meg Русь amatőr 8-as filmfelvevőjével.
A képkockákon a kisfiú én vagyok, „két hónap híján” kétévesen. A film első részén egy disznótoros reggeli képkockái láthatók, utána pedig unokatesóm, Ternai Zsuzsa 9 éves szülinapja. „Pohár csengett, zene zengett, oly gyönyörű nóta szólt” – s „csak” 45 év telt el, de mégis csodaszép emlék – „inkább álom, mint valóság”.
Bálintkámnak megmutattam a felvételt, s megkérdeztem tőle, hogy „szerinted ki ez a kisfiú a képen?” – Én! – mondta saját magára gondolva.
A film olyan jól visszatükrözi a régi idők hangulatát. Például a mai fiatalok nem tudhatják, hogy ezekben az években televízió csak kevés háztartásban volt. A felvételen az idősebbek estefelé mentek tévézni a rokonokhoz, beültek egymás mellé, s csendben nézték az adást. Akkoriban másak voltak az emberi kapcsolatok, egyszerűbb volt minden, több idejük volt az embereknek egymásra, erősebb volt az összetartás. Pedig nagyszüleim végig dolgozták az életüket, s megéltek két háborút, sok szörnyűséget, nehézséget, szomorúságot.
A képkockákon feltűnnek olyanok, akik már régen a szegvári temetőben pihennek. Purgel tatám, Purgel mamám (aki a hajamat fésüli), Deák tata, Deák mama, és ott van édesanyám is…
„Lásd, abból, ami messze el szállt, már alig egy kis emlék él.”
