2026. május 28-án ötven éves lettem. Az én életemben nem is olyan különleges szám ez, mégis óhatatlanul megálltam egy pillanatra, s visszanéztem, emlékeket idéztem fel, arcokat kerestem a múltban, végig gondoltam, hogy kik maradtak mellettem, és kik azok, akik már „igazoltan vannak távol”, akiknek már csak az emléke él bennem.
Ötven évesen valamire egészen biztosan rájöttem: az életben semmi sem biztos, semmire sincs garancia. Egyetlen dolgot tudhatunk bizonyosan, hogy egyszer mindannyian meghalunk, minden más bizonytalan. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, nem tudhatjuk, meddig maradhatnak mellettünk azok, akiket szeretünk. És azt sem tudhatjuk, hogy akit ma a barátunknak nevezünk, tíz vagy húsz év múlva is ugyanúgy fog-e ránk tekinteni.
Az ember fiatalon még azt hiszi, hogy vannak dolgok, amelyek örökre szólnak. A barátság, a bizalom, az adott szó, egy kézfogás, a közösen átélt emlékek. Azt gondoljuk, hogy ha valakivel együtt nőttünk fel, együtt nevettünk, együtt éltünk át nehéz időszakokat, akkor az a kapcsolat valami különleges, elpusztíthatatlan kötelék. Aztán telnek az évek és az élet lassan megtanít bennünket arra, hogy ez nem mindig van így.
Akik már csak az emlékeimben élnek
Vannak barátaim, akiknek már nem mondhatom el, mi történt velem az elmúlt években. Nem hívhatom fel őket, nem ülhetünk le beszélgetni, és nem kérdezhetem meg tőlük, hogyan látják mindazt, amit az élet „elénk sodort”.
Dávid Feri az iskolai éveim barátja volt. Azoké az éveké, amikor még előttünk állt az egész élet, amikor a jövő végtelenül távolinak, a lehetőségek pedig szinte korlátlannak tűntek. Akkor még nem tudtuk, milyen utakra visz majd bennünket az élet, milyen emberekké válunk, és milyen veszteségekkel kell egyszer szembenéznünk. Az ember az iskolai barátságokra különös szeretettel gondol vissza, talán azért, mert azokban még ott van valami a fiatalság ártatlanságából. Azokban az emlékekben még nem számít a rang, a beosztás, a pénz vagy a hatalom, csak az számít, hogy együtt voltunk, ismertük egymást, és részei voltunk egymás életének. Dávid Feri már 22 éve nincs közöttünk, nekem azonban az emlékeimben továbbra is helye van.
Ahogyan Uri Zoltánnak is. Zoli 10 évvel ezelőtti elvesztését nehéz néhány mondatba sűrítenem, mert ez egy darab a saját múltamból is: egy közös történet, egy korszak, közös névnapok, közös születésnapok. Zoli barátom csendben hordozta a terheit, története sokkal több volt annál, mint amit kívülről láthattunk. Egy olyan srác volt, aki érzett, gondolkodott, szeretett és küzdött – gyakran láthatatlan harcokat vívva. Emléke nem csupán a fájdalomról szól, Ő volt az, aki a maga módján jelen volt az én életemben is: egy pillantásban, egy mondatban, egy közös csendben. Az életét nem az határozza meg, ahogyan véget ért, hanem mindaz, ami addig történt – a gondolatai, a kapcsolatai, az érzései. Azok a részek, amelyeket ismertünk, és azok is, amelyeket talán sosem fogunk teljesen megérteni.
Amikor az egyik barátot „megszédíti” a hatalom…
50 év alatti életem legnagyobb csalódása az volt, amikor az az ember, akit a barátomnak hittem, minden előzmény nélkül egyszer csak idegenné és ellenségessé vált. Saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen észrevétlenül megváltozhat egy ember körül a világ, amikor hatalom kerül a kezébe, amikor mások sorsa fölött dönthet, és amikor lassan olyanok veszik körül, akik már nem az embert látják benne, hanem a tisztséget, a befolyást és a hatalmat. Ilyenkor talán ő maga is elhiszi, hogy több lett másoknál, miközben lassan elveszítheti azt, ami egykor igazán értékessé tette: az emberségét, az őszinteségét és azokat a kapcsolatokat, amelyek még nem az érdekekről, hanem a valódi barátságról szóltak.
Nem tudom, hogy a hatalom változtatja-e meg az embereket, vagy csupán felszínre hozza azt, ami korábban is ott volt bennük. Azt azonban megtapasztaltam, hogy a hatalom és az emberi kapcsolatok különös, olykor kegyetlen próbának vethetik alá a barátságot.
Vannak mondatok, amelyek talán természetesnek tűnnek, amikor kimondják őket egy ünnepen, egy pohárköszöntőben vagy egy meghitt pillanatban. Az ötvenedik születésnapján az az ember, akit a barátomnak hittem, a testvérének nevezett, egy hónappal később pedig kirúgott a pozíciómból, majd egy évvel később az én 50. születésnapomra – kapcsolatai révén – bírósági pert „rendelt meg”. Nem csupán a történtek fájtak, nem pusztán az, hogy elveszítettem valamit, amit az életben a legjobban szerettem csinálni, amely az önkéntes munkám egy fontos időszakához tartozott, hanem az is, hogy mindezt egy olyan embertől kellett megélnem, akiben korábban barátot láttam – talán ez volt az igazi veszteség.
Elveszett barátságok
Különösen fájdalmas megtapasztalni, amikor olyan emberek távolodtak el tőlem, akikkel évtizedeken át osztoztunk örömökben és gondokban, köztük volt olyan barátom is, akivel egy utcában nőttünk fel.
Talán mások véleménye fontosabbá vált számukra annál, mint amit az évek során személyesen tapasztaltak velem kapcsolatban. Talán olyan történeteket hallottak, amelyek után már nem érezték szükségét annak, hogy engem is meghallgassanak. Fájó, amikor valaki, akivel közös múltunk van, már nem a saját emlékeiben, hanem mások szavaiban keresi a választ arra, milyen ember is vagyok valójában.
A politika pedig különösen kegyetlenül tud beférkőzni az emberi kapcsolatokba: képes falakat emelni olyan emberek közé, akik korábban megtalálták egymásban a közös hangot. Ilyenkor nem is mindig a barátság elvesztése fáj a legjobban, hanem az, hogy a másik már nem tartott engem annyira fontosnak, hogy meghallgassa az én véleményemet, az én álláspontomat. És talán sosem tudjuk meg, hány kapcsolatot menthettünk volna meg egyetlen őszinte beszélgetéssel. Mert az igazi barátság nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk, hanem azt, hogy a különbségeink, a külső vélemények és a politikai nézetek ellenére is megadjuk egymásnak a tiszteletet és a lehetőséget, hogy elmondhassuk az igazunkat.
